Ki minek gondol...
Időnként mélyen magamba kell néznem egy-egy 'tiszta szívű és igaz szeretetet' érző ismerősöm közvetlen vagy közvetett rám pirítása okán, amivel számon kérik, belőlem hova lett ez az érzés,
.................................................
noha némelyikük szerint régebben 'papagájként harsogtam' róla.
Még akkor is hasznos ez a magamba tekintés, ha időközben fejlődtem valamelyest és tudom, a felém (és bárki felé) tartott felebaráti tükör foncsoráért nem vagyok felelős;
Weöres ezt így fogalmazta meg: "Ki minek gondol, az vagyok annak..." Lefordítom; ha ismerőseim egyik-másika nem látja bennem az érző, szerető embert, az nem feltétlenül az én hibám. Mert én bizony szeretem őket a mai napig, ismerve hibáikat és erényeiket, szívesen emlékezve közös jó élményeinkre, rég megbocsájtva ami meg nem volt az. A szeretet valami ilyesmi, persze csak szerintem...
Néha elborzadva nézem, amit az emberek ma szeretet címszó alatt művelnek, főként másokkal. A 'tiszta szívű és igaz szeretetet' érzők között meglepően gyakori mások meg-, vagy elítélése, kirekesztése, törlése, tiltása, mert emelkedettségük nem bírja el a szeretetben - szerintük - alul működők társaságát. Érdekes megnyilvánulása ez egy, a megismerésen, elfogadáson, megbocsájtáson alapuló érzelemnek.
Talán éppen ott lehet a hiba, hogy van akinél mégsem ezeken alapul? Meglehet, hiszen azok csalódnak legtöbbet, akik nem a valóság (megismerés), nem a konkrét személy tulajdonságaival való együttműködés (elfogadás) és nem az esetleges hibái, tévedései, vagy akár ennél gyarlóbb megnyilvánulása fölötti megértés és elnézés (megbocsájtás) nyomán éreznek szeretetet, hanem a saját, egyébként önmaguk által is csak ritkán és bizonyos feltételek meglétekor megélt ideálképüket szeretik.
Jön is a csalódás menetrendszerűen, mihelyt a szeretett személy önmaga merészel lenni.
Márpedig ez a dolga mindenkinek és nem mások elvárásainak megfelelni.
(Milyen szép idézetek keringnek erről a facebook közösségi oldalain, öröm olvasni, tényleg, elviekben mindenki egyet is ért vele, de ugye azok a fránya kivételek...) Minden ember képes valakit, vagy valamit valamilyen mélységben vagy magasságban szeretni. Egy szeretet alapú világban ez így helyes.
Azonban szeretetalapú ide vagy oda, mindent és mindenkit szeretni meglehet Isten képes egyedül, a képére alkotott és minősége szikráját magában hordozó ember csak tanulja és legfeljebb törekedhet az isteni szint elérésére. Azért is néz ki így a világ jelenleg, ahogy.
A 'tiszta szívű és igaz szeretetet' érzők is csak tanulók és vélhetően túl magas osztályba sem járnak még, ha érzéseikkel kérkednek, magukat mások fölé helyezik, mert ezek sokkal inkább emberi jellemzők, mint az isteni minőség megnyilvánulása, vagy ahhoz közeli állapot. Lehet, újat mondok, de aki valóban tiszta szívű és megismerte az igaz szeretetet, az legjobban azokat szereti, akikben a legkevesebb mutatkozik ebből az érzésből, mert tudja, hogy ott van rá a legnagyobb szükség; azok számára nincs bűnös, azokban nincs harag, se ítélet. Talán mert még emlékeznek a tanulásuk során átélt elbukásokra, amelyek csiszolták és érlelték személyiségüket, érzéseiket és látják, hogy az utánuk jövők ugyanott bukdácsolnak.
S hogy én hogyan állok ezügyben? Általánosságban szeretem az életet, a világot és az embereket. Azonban sok minden van, amit nem szeretek, főként a világban és egyes emberekben, van hogy embercsoportokban; az alapérzéseim azonban megóvnak attól, hogy bárki, bármi vesztére vágynék, vagy törnék. Innentől nincs bennem különösebb ambivalencia és a továbbiak ezen kritikus dolgok, vagy emberek vonatkozásában a megismerés és elfogadás milyenségétől függnek és nem attól, hogy az adott kérdésre mások milyen válaszokat adnak, (vagy várnak el? ugye milyen abszurd?).
Minden ember elsősorban önmagáért felelős, önmagát kell megszeretnie, kiemelnie a világ mocskából, s ezt mind a magunk módján és bejárt utunk tapasztalatából tudjuk csak megtenni.
Ezért tartózkodom attól egyre inkább, hogy más dolgával foglalkozzam, van mit tennem ott is, ahol egyedül rendelkezem hatáskörrel. Mivel magam is így cselekszem, tanácsolhatom mindenkinek aki mások érzéseivel kapcsolatban érez elhivatottságot bírálatot, elvárást megfogalmazni.
És még annyit, mindannyiunkban van számos negatív érzelem a pozitív mellett, mert maga a világ is kétpólusú, vagyis érzelmi többletünk óhatatlanul előhívja annak negatív megfelelőjét is. Bennem is így van, mindenkiben így van.
Aki már felismerte, az megbirkózik a saját árnyaival és nem másokra vetíti ki. Igen, nekem is van dolgom ezzel, igyekszem is megoldani. Hol szeretettel, hol az odavezető megismeréssel, megértéssel, megbocsájtással. Aki pedig ezekre még nem képes, az néha takarítson a 'tiszta szívében' és próbálkozzon eleinte a sima, egyszerű szeretettel az 'igaz' helyett, lehetőleg olyan emberrel, emberekkel kapcsolatban, akikről van némi fogalma (és ha az már megy, akkor kiterjesztheti azokra is, akikről még halvány sincs).
A világot vagy jóvá szeretjük, vagy elveszünk,
ez bizony egyre igazabbnak tűnik.
A szeretet azonban nem ábrándképeink köde, hanem a valóság megismerése és megértése nyomán keletkezett visszavonhatatlan érzés.
A csalódottak, másokat számon kérők, önmaguktól hasra esők porolják le a ruhájukat és kezdjenek újabb kört a témában.
Én mindenesetre senkitől nem vontam vissza a szeretetemet. Igaz, nem valami nagy a lángja, és minél távolabbról nézi valaki, annál kisebb, de legalább ad némi meleget.
Nem csak nekem, de azoknak is, akik a közelébe húzódnak. :)
Szabó Valéria írása
