EGY-ség
Tegnap találtam és osztottam meg ezt az idézetet, de szokás szerint nem hagyott nyugodni, rezgett bennem tovább. :) Mai szétesett, itt-ott meg összeugrasztott világunkban sokunkban felmerül a kérdés: hol a felelősségünk mindebben?
Mivel járultunk hozzá - ha igen - a széteséshez és mivel a gyilkolásig is fajuló indulatokhoz?
Márpedig az idézet szerint ott vagyunk benne. És érezzük is, különben nem foglalkoztatna annyiunkat ez a kérdés.
A nagy életszövedék, amelyet minden élő a maga egyetlen szálával tesz egésszé, Eggyé, meglehet minden esetben összerándul, amikor egy-egy fonala elszakad. Sokan tudjuk már, hogy ez sosem véletlen, egyéni sorsok érnek véget ilyenkor, azonban minél közelebb keletkezett hozzánk ez a szakadás, annál fájdalmasabban érint bennünket.
Talán éppen azért, mert a hozzánk közel állók életére közvetlen hatással vagyunk, ahogy ők is a miénkre. Ha itt történik a szakadás, közvetlenül látjuk azt, mert a családunkkal, barátainkkal alkotott minta sérül. Míg egy távolabbi hasonló esettel mindössze a tapasztalatainkból adódó együttérzés kapcsol össze. Minél távolabbi hozzánk egy esemény térben, időben, annál inkább. Vagyis igaz lehet, hogy dolgunk igazán az előbbi esettel van, cselekvési lehetőségünk erre korlátozódik.
Na de mi a helyzet a gondolatok, szavak teremtő erejével?
Mit kezdjünk a tétellel, hogy földi létünk csak leképeződése szellemi tartalmaknak?
Végül is ki a Nagy Takács, aki a szőttest szövi?
Fizikai testünk kódjait a DNS tartalmazza, mely programokra lebontva viszi azt végig az életen. Ez mindenképpen feltételez egy programozót, aki rálátással bír az egész folyamatra. Ő lehet a Nagy Én, hármas tagolódásunk szellemi része, aki sosem volt külön az Egységtől.
Egy-Én-is-Ég, aki Egy is, meg a Nagy része is, az óceán cseppje, amely tudatos az óceánra. Látja a szálat és az egész szövetet.
Ezért éppen oda és addig szőtte bele életünk fonalát, amíg a dolgunkat, éppen ott, ahol színesítjük, gazdagítjuk azt, el tudjuk végezni.
Vagyis földi életünk leginkább kötött; annak szabadsága legtöbbünk számára nem itt, hanem egy felsőbb dimenzióban érvényesül, onnan származik minden döntésünk, vágyunk és itt csak megéljük, megvalósítjuk azokat.
A fizikai test; a szív és a sokat kárhoztatott elme ugyanakkor visszafelé is hatással lehet, pontosan úgy, ahogy a DNS szálai is módosíthatóak érzelmeinkkel, gondolatainkkal.
Talán ennyi múlik rajtunk, hogy ott, ahol éppen és amiben vagyunk milyen rezgéseket indítunk útjára gondolatainkkal, szavainkkal, tetteinkkel kifelé és befelé. A tér-időbe és az időtlenbe.
Sorsunkat megírtuk, de megértéssel, megbocsájtással, szeretettel felülemelkedhetünk annak velőtrázó pofonjain, - szükségtelenné szelídíthetjük őket.
Emberi létünk közös szövete manapság inkább fonákjának tűnik, mint a színének.
Túl sokan szőjük ahhoz, hogy - legnagyobb jó szándékunk mellett - azonnal változtatni tudjunk ezen az állapoton. Ám minél több apró sziget mutatja valódi színét, annál inkább változik a minta, annál élénkebb és fényesebb lesz mindenki számára. Hiszem, hogy nem tudunk jobbat és többet tenni másokért anélkül, hogy ne kuszáljuk tovább a szálakat. Ugyan mindannyian felelősek vagyunk egymásért, de ebbe a felelősségbe mások sorsának (tanulnivalójának, karmájának) tiszteletben tartása is beletartozik.
Mostanában gyakran hangzik el a bírálat, hogy az emberek ezt vagy azt nem teszik meg a közösségük, vagy más közösségek érdekében és emiatt tudatlannak, vagy közönyösnek ítélik őket (általában éppen azok, akik csak annyival tettek többet, hogy ezt rájuk kiabálták... :). Szerintem pedig ahol tennünk kell, ott tenni is fogunk, mert ami a sorsunk, ott a cselekvés talán elodázható ideig óráig, de nem megkerülhető.
És ez általában szoros életközösségeinkben adódik elő, sorsunk, életterünk velük nyilvánvalóan közös. Az említett másokra kiabálások éppen úgy kifelé próbálják lendíteni az embert saját centrumából, mint a média rémhírei. Nem véletlenül, mert a
saját centrumunk vezet ki a káoszból és emel fel.
Nem tudom pontosan idézni, de Teréz anya gondolata kívánkozik ide a végére: 'Ha mindenki tisztára söpörné a maga portáját, az egész világ tiszta lenne.'
Talán mindössze ennyi a dolgunk.
- Szabó Valéria írása -
