Az Igazsághazudozó

Olvasótájékoztató:

Az igazsághazudozás, kísérletekkel igazolt, bizonyítottan gyógyító hatású tevékenység, mely a valóság és a képzelet közös gondolatáramlásának együttes kifejeződése.

......................................

Összetételének jótevő hatásai kétségtelenül pozitívan hatnak az elmeműködésre.

„Az Igazsághazudozó” természetes és természetellenes történések kivonataként írt drámai élménybeszámoló.

Negatív mellékhatásai: könnyképződés, sírás, szédülés, fulladás, idegrendszeri eltérések, paranoia, rekeszizomgörcs, hasmenés, orrvérzés, fogyás, hazudozás hajlam fokozódása, viszketés, világfájdalom, kisebbségi érzés, fejfájás, agyműködés hanyatlása, rémálmok, orosztanárnő.

Pozitív hatások: könnyképződés, nevetés, örömérzet, hahotázás, mosolygás, optimizmus, fejlődés, fokozott agyműködés, könnyedség, felejtés, szerelemérzés, gyógyulás, gyöngédség, fokozott szexuális vágy, játékkedv, kapcsolatrendezés, némettanárnő.

A történetekben szereplő lények és karakterek valós és elképzelt szereplők találkozásának történetelegye.

Az igazsághazudozás nem törvénybeütköző, így jogilag nem büntetendő cselekedet.

A történet olvasása hűvös helyen ajánlott.

Az igazsághazudozó (részlet 1.)

A Medvét nagy áfonyaszakértőnek tartom. Erdélyben történt, hogy áfonyazabálás közben találkoztunk. Sajnos futás közben nem tudtam feltenni kérdéseimet az áfonyazabálás medvékre gyakorolt jótevő hatásairól és védőbeszédem is elmaradt, melyben magyaráztam volna, hogy mit keresek az ő territóriumán és miért zabálom meg kedvenc gyümölcsét, ami kétséget kizáróan mind neki termett, nem nekem.

Fölösleges időtöltésnek kategorizáltam futás közben, hogy tájékoztassam, milyen jó hatással van rám minden egyes számba gyömöszölt áfonyaszem, amitől egyébként oly mód bekékült a képem, hogy a tulajdon anyámat is hosszasan győzködnöm kellett, hogy nem földönkívüli vagyok, hanem a fia.

Az igazsághazudozó (részlet 2.)

Így- e, úgy- e? ... Megint beigazolódott a medve kompetenciája a gyógyítás terén.

Mint ahogy az áfonyazabálás területén is bizonyította rátermettségét, mézfogyasztása is iránymutató lehet a gyógyászatban. Én már akkor gyanítottam, hogy erre oda kell figyelni, amikor ifjú korom Erdélyében, Balánbánya fentjében találkoztam vele. A történet alakulása nem múlt sokat rajtam. A körülmények véletlenszerű alakulásának következményeként írhatom e sorokat egy darabban, életben.

Fent a hegyek szépében méhekkel dolgoztunk együtt. Együttműködésünk kölcsönös örömszerzés volt. Mi örömöt szereztünk nekik azzal, hogy dolgozhattak, Ők pedig örömöt okoztak azzal, hogy dolgoztak, örömhormon háztartásunkat egyengetve csodálatos mézükkel. Boldogok voltunk. Az idősebb korosztály magunkra hagyott bennünket, - utalok itt őseinkre, kik más elfoglaltságaik is lévén e rég idők szebbjövő reményében lementek a hegyről, hogy ez irányú küzdelmüket folytassák. Bíztak bennünk. Mi és a méhek győztes kombinációnak tűnhettünk.

Barátnőink érdeklődése irántunk illetve a mi érdeklődésünk irántuk ott fenn a hegyen, szerintem a hetvenes éveknek ugyanolyan jót tett, mint nekünk. Az önálló cselekvés lehetősége szárnyakat adott. Nem csak a méhek repültek. Mi is szárnyaltunk. Mi, szüleink alapos munkáinak gyümölcsei, ittuk szüleink alapos munkáinak gyümölcspálinkáját, elmélkedve életláncunk fontosságán. Ugyanolyan felnőttesen gondolkodtunk, mint ahogy felnőttesen ittuk és ugyanolyan hevesen szeretkeztünk, mint ahogy a méhek dolgoztak.

A hegyen nevetni úgy éreztük, több mint kötelező.

Mi komolyan vettünk mindent, amit ösztöneink sugalltak. Jó volt zümmögni. Talán a rajtunk és a hegyen kívüli élet szerintünk szerencsétlenül és szánalmasan élő egyedei, a mások, találón neveztek bennünket Zümmögőknek. Szerintünk az Univerzum legfontosabb elemei mi voltunk.

Áron barátom korábban lett természettudós, mint szobatiszta. Már pici korában állítólag addig nézett egy sáskát, míg az beleugrott a nagy csodálattal érdeklődő, nagyon eltátott szájába. Talán e sáskával megélt találkozás a természet iránti érdeklődését, elhivatottságát örökre megpecsételte. Legalább annyira, mint ahogy találkozásom általános iskolai német tanárnénimmel örökre meghatározta az én érdeklődésem természetét.

Én olyan magas voltam, mint az ő kápráztatóan formás lábai. Őt a Teremtő nem csak német tanító néninek teremtette, hanem azzal, hogy tökéletesre formázta, egyben oly tulajdonságokkal is felruházta, hogy jusson másnak is belőle. Én óráin mindig jelentkeztem. Ösztöneim vezethettek e fontoskodó magatartásra. Amikor először megpillantottam, a csodálatom iránta azonnal ragaszkodássá vált. Áron a sáskától, én a némettanár nénimtől tátottam el a számat úgy, hogy azóta is nyitva van. Úgy éreztem e németül tanító csoda és szerény feltörekvő személyem között lila illatú levegő van és ezt a levegőt isten keverte frigyünk éteréül.

Hildegárd… hogy most már eláruljam nevének léleksimogató dallamát, szép volt és hosszúlábú. Én csúnya voltam és rövid. Mi, az evolúció és én, makacsul ragaszkodtunk egyedfejlődésem fontosságához. Hildegárd szépségének folytonos csodálata, növekedésemet, vonásaim tulajdonságainak alakulását pozitívan hatották. Környezetem lány nemű egyedeinek érdeklődését homályosan láttam. Hildegárd mindenkit és mindent fölülírt szerelmes elmémben. Változásaim bizakodóvá tettek. Határtalanul optimista lettem és magabiztos. Vonzerejébe szabadestem. Elképzelt jövőm, éreztem, összefüggésben van az Ő jóságos személyével. Megtudtam hol lakik. Hosszas lírai kompozíciót pengettem ablaka alatt, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak miért, de fontosnak tartottam, hogy csináljak.

Később kiderült, hogy rossz címet kaptam kutató munkám eredményeként és az orosztanárnőmnek adtam szerenádot. Ez a félreértés további szövődmények alapjául szolgált, az orosztanárnőmmel való viszony alakulása bogot vetett életutamra. Ő egyébként nagyon alacsony volt, kövér és hátborzongatóan csúnya.

Itt bocsánatot kérek, hogy minősítésemmel sértem emlékét, de későbbi félreérthetetlenül céltudatos, sex centrikus, rémszatír viselkedésével ma is tartok ijesztő lényétől. Halkan tudatom… rettegek… Ez úton is kérek mindenkit, aki ismer, hogy ne árulja el hollétemet.

A világ összes kérdését nem tettem fel Hildegárd óráin. Néhány kimaradt. Igen jól megtanultam németül, annak ellenére, hogy már pici koromban elutasítottam a németül gagyogást. Igazán figyelemre méltó tény, hogy Hildegárd személye előítéleteimet miként dobatta velem az élet virtuális kukájába.

Az igazsághazudozó (részlet 3.)

Bizony az orosztanárnőm minden alkalmat megragadott, hogy mögöttem sarok, előttem pedig orosztanárnő legyen. Nekem maradnom kellett utasítása szerint, az osztály kicsengetéskor távozhatott. Szerenádom örökre megváltoztatta életem. Emlékszem a pillanatokra, amikor ez tudatosult bennem. Hildegárd iránti vágyam shakespeare-i hangulatot kölcsönzött farmernadrágos, hófehér inges megjelenésemnek és vágyamnak hangot is adtam.

Gitár játékom, gyönyör zeném bevezetőjeként madárkórusra lelt. Csekély életkorom és a jövőm között mutáló hangommal, két szólamban fejeztem ki, hogy mily nagyra értékelem Istent, hogy teremtette a némettanárnőket és igazán lenyűgöz figyelmessége, hogy gyönyörűséges némettanárnőmmel speciel rám gondolt.

Nyílt az ablak, mely pillanatot nem vártam kevésbé, mint születésemet, oly sok százmillió éven át. Hildegárd gyönyörűsége helyett az orosztanárnőm töltötte be az ablakot, szó szerint teljesen. Szemében oly félreérthetetlen csillanással tekintett le rám, mely pillantásra ma is úgy emlékszem, mint addigi, eseménytelen, de gondtalan életem utolsó pillanatára. Végzetes tévedés történt kutatómunkám eredményeképp. Májne vundersőne dajcse lérerinem helyett, az orosztanárnőm címét kaptam meg megvesztegetett forrásomtól, mely nem jelentéktelen képregény kollekciómon kívül három pávafarkú galambomba és három, egy kivételével működő villanymotoromba került.

Azóta is a „Loser” kategória mérföldköveként jegyeznek, mások tragikus sorsát követő, kárörvendő emberi egyedek. Már a macskám tekintetéből is láttam erre utaló jelet, ha összenézett különböző élőlényekkel.

Szerenádom nem várt befejezése hazafutás lett. Gitárom együtt érzően sajnált hátamon. Magunkra zárva az ajtót elmormogtam Istennek, hogy ez nem volt nemes gesztus részéről, ha még arra is hivatkozna, hogy senki sem tökéletes.

Nos, elgondolni nem nehéz, hogy oroszóráim hangulatát miként éltem meg és túl. Hogy konstans tekintetcsillanásai miként ágyaztak meg pszichémnek álmatlan éjszakákat. Így kerültem ki a szerenádlistájáról a némettanárnőmnek önkéntesen, miután e cirill démon, általam becézett csúfnevével Cirilla, tájékoztatta nyelvtanár kollégáit, hogy milyen aranyos rajongója van, és milyen nagyfiúsan szerenádozik.

Hildegárd volt álmaim nője, ezt lábai hosszúságából is kiszámoltam már, de minden adat erre mutatott, akár az univerzumunk keletkezésének egyértelmű bizonyítékaként, akár valószínűség számítás vitathatatlan eredményeként. Mégis a menekülés, ami meghatározza életemet. Folyamatosan figyelnem kell, hogy orosztanárnőm ne találjon rám. Le kellett mondanom, hogy híresség legyek. Inkognitóm egyáltalán nem fakultatív. Már arcplasztikán is gondolkodtam. Nem lehetek viaszfigura Madame Tussaud hírességei között és orosz film vetítésére moziba álruhában járok, álbajuszt teszek és kalappal takarom inkognitómat a hátam mögött ülő filmnézők legkisebb örömére.

Néha hirdetést adok fel " Némettanárnőt keresek. Ha önt rövidlábú és nem Hildegárdnak hívják, kérem ne jelentkezzen. Orosztanárnők kíméljenek " szöveggel, mindezt persze álnéven és csakis Hildegárd elvonási tüneteim enyhítésére. Álmaimban Hildegárd nyitja ki az ablakot, de azt ébredésemkor az orosztanárnőm gondosan becsukja. Ismételten kérek mindenkit, akiben van jóérzés és empátia, ne fedjétek fel hollétemet. Filmszerepet nem vállalok.

Az igazsághazudozó (részlet 4.)

Szóval a medve elől menekülés extrém sport.

Rémült menekülésem közben egy jelentéktelen pillanatig eszembe villant egy túlélő teória, miszerint feküdnöm kellene mozdulatlanul a talajon ahelyett, hogy árkon, bokron túl próbáljam rémült pszichémből kiradírozni a rosszemlékét. A papír írószerboltok polcain akkora radírt még nem láttam, amivel medvét lehetne radírozni. Neutrínó sebességével voltam túl eme gondolatnyalábon és futottam az életemért egyáltalán nem mozdulatlanul.

Akik menekültünk már sikeresen medve elől, a rorscach teszt bármely képábráját medvének látjuk és halljuk. Hallottam olyan szerencsétlenül járt esetről, akit elmegyógyintézetbe tereltek, mert üvöltve menekült egy - elmondása szerint őt üldöző, szőrös, óriástestű, gyilkos – papírdarabtól. A „ne mozduljunk, a medve elöl„ okoskodás, valami természetjáró okos tokos agyából pattanhatott ki, aki akkor találkozott medvével, amikor én Jimmy Carter-el .

Mielőtt „ Az arcnyalogató „ címmel túlélőtanácsokat készülne osztogatni széles körben az ilyen medveguru, megvilágosítom a gondolkodókamráját, hogy a medvének nem csak nyelve van, hanem foga is. Ebből pedig nem kicsi és nem kevés. Továbbá, ha szótár kiadásán töri medvekaromtól megkímélt koponyáját, melyben felsorolja, hogy medvével való csevegés közben mely szavakat igen és mely szavakat ne használjuk, akkor változtasson profilt és például írjon szakácskönyvet, amiből a medvetalpat illedelmesen hagyja ki. Összegzésképp: használati útmutató grillezőhöz van, medvéhez nincs.

A futás fontos eleme történeteimnek. Tornatanárom, Gyuszi bácsi jellemzésével kezdem a történteket. Szigorú, acél arcú ember, kifejező ráncokkal, ki legyintéssel túltette magát azon tényen, hogy a mi generációnk egy szinuszos hullámvölgy a sporttörténelemben, és ha chilit gyömöszöl a fenekünkbe, akkor is csak a zaj lesz nagy, a teljesítmény nem.

Izomzata arról feszített bizonyosságot, hogy sosem volt ijedős és kövér. Isten nem tréfának szánta az embert és hogy Gyuszi bácsit az ember egyedfejlődéséhez keverte, így egészen biztosan nyugodtabban alszik. Én a tornatanárom később bekövetkezett haláláért felelősnek érzem magam. Tudom, hogy az agyára mentem és evégett egyáltalán nem alszom nyugodtan. Ezennel kijelentem, hogy Gyuszi bácsi egyáltalán nem felelős semmiért, minden az én bűnöm és viselkedésemet bánom. Ez az orosz tanárnőmre nem érvényes. Őt felelősség terheli egész életem tragikus alakulásáért.

Gimnáziumunk aulájában tornatanárom a következő eligazítással indította sportnak fiúcsapatunkat:

- A következő futóútvonalat kérem maguktól a rémült, riadt majmok sebességével teljesíteni: Start aula, főbejárat, majd irány a parkon át a sportpálya. Azt körbefut, majd visszafut ide, hozzám. Rajt!

Kis osztálytársamnak a következő gondolattal indítottam az aulából való kirohanást követően:

- Mikike… csapjuk le a trasszét itt jobbra a sulit megkerülve és fussunk be a kocsmába. Kövess szépen…

Mikike nem volt nehezen meggyőzhető osztálytárs. Padtársam lévén tudta, hogy bizonyos kérdésekben nem érdemes nekem ellentmondani. A sörivás pedig minden kétséget kizáróan ez a kategória. Távolodó osztálytársaink feledésbemerültek, amint lekoccanásunk méltó eredményeképp nyakaltuk a minden kétséget kizáróan nekünk gyártott, jéghideg kőbányai korsós sört. Ó… micsodaérzés. Érzem e söremlék ízét…

Mikike a sovány kategória legalsó határát halkan súrolta, s hogy ne gyötörje őt ennek következményeként kudarcélmény, a belé nem férő sörmaradékát elrántottam előle, majd önfeláldozón magamba gyömöszöltem.

- Rajt! – vezényeltem cinkos hangsúllyal és futólépésben közeledtünk a célhoz, tornatanárunkhoz az aulába. Michael Duane Johnson stílusú sprintem, a tűző napsütés és a bevitt sörmennyiség eredményeképp a verejtékképződés az útvonalat végigfutottnak hitelesítette. Kitűnő sportteljesítményem eredményeként elsőnek futottam be, Mikikét csúfosan hátrahagyva. Tornatanárom- kinek jellemzéséből kifelejtettem, hogy soha senki nem látta cseszton sapka nélkül - rám nézett majd a stopperjára. Homlokbarázdáinak metamorfikus átrendezése furcsa előjel volt. A sapka kis bigyóját megpiszkálva a következőt mondta:

- Fiam… téged viszlek versenyre.

- Gyuszi bácsi…én igazán nem érzem magam alkalmasnak az ilyen tevékenységre- lihegtem,- Kérem válasszon erre alkal…

- Nem fiam. Ilyen kitűnő eredményt nem futott senki az elmúlt harminc évben. Harminc éve pedig ezt a távot én futottam ilyen jó idővel. Tehát, téged fiam, viszlek.

Egykori szerenádommal vetekedő megbánás hasított belém, ahogy Mikikét megláttam belihegni az aulába és Gyuszi bácsi pislantásából megértettem, hogy a stopperje minden bűnömet elárulta. Túl hamar futottam be. Mikikére csak legyintett, de óvatosan, hogy nehogy a legyintés által generált turbulenciával nekicsapja az aulabüfé falának. A többiek jóval később érkeztek és nem közülük választott versenyzőt ravasz tornatanárom.

Három hét múlva átcipelt az országon egy mikro busszal. Én egészen megbarátkoztam az érzéssel, hogy kitűnő futó vagyok és kiválasztott.

Megérkeztünk Győrbe, ahol azonnal megismerkedtem egy kifejezetten hosszúlábú magasugró lánnyal, akitől tátva maradt a szám, mert minden hosszúláb ilyen hatással volt rám kicsi korom óta.

Hildegárd hosszúlábainak csodálata nem fakult az idők folyamán és ezen ugró csoda gyönyörű mélykék szemekkel nézett sportoló énembe. Az elszállásolásunk után kutatómunkám eredményeként megtudtam a szobaszámát. Persze az orosztanárnőmmel történtek után, az ilyesmit egészen komolyan vettem. Előbb kilestem, hogy tényleg ő van a szobában és mondjuk nem az orosztanárnőm, ami cseppet sem elképzelhetetlen dolog, ha az embernek ilyen, ekkora és ily mód elszánt orosztanárnője volt valaha.

Az éjszakát a másnapi versenyre való felkészüléssel töltöttük, ahogy ez kitűnő sportolóknál szokás. A verseny napján nyújtó gyakorlatokat végeztem boldog mosollyal. A gerelyhajítók női szakágának vizsgálata közben újabb érdekességre lettem figyelmes. Csodálattal néztem egy Borisz Vallejo festményről kipottyant csodát, aki gerelyét annyira beledobta elmémbe, hogy sajnos lekéstem saját rajtomat. Tornatanárom ráncolt homlokkal tudatta a szégyenletes hírt csesztonja bigyóját piszkálva.

Egy év múlva ismét elcipelt ugyanarra a versenyre. Előző évi szégyenletes szereplésem és tornatanárom előtti szégyenem olyan magatartásbeli változásokat eredményeztek, hogy egyetlen hosszúlábú sportolólányt sem ismertem meg közelebbről és a gerelyhajítókat is messze elkerültem. Csakis futóversenyemre összpontosítottam és éreztem, hogy valami nagyot fogok tenni, amivel meggyötört tornatanárom büszke lehet rám. Rajthoz ereszkedtem. Éreztem a gepárd és a saját fizikai adottságaim közötti döbbenetes hasonlóságot.

A pisztolylövés rajtjától ijedten olyan száguldásba lendültem, amihez hasonlót csak a legnagyobbak tudnak. A vetélytársaimat úgy hagytam hátra, mintha mindnyájan Mikike padtársam génvonalaként neveztek volna e részemről őket csúfosan megszégyenítő versenyre… és ezt most látja Gyuszi bácsi… és gyorsultam. A futókör befejezéseként a célvonalat láttam meg. Belehúztam … és ahogy a célvonalon áthaladtam, karjaim maguktól emelkedni kezdtek. Igen … a győzelem mámora volt ez. A győztes karjai, ahogy kifejezik a győzelmet, az égnek magasodva.

Ahogy lassultam zihálva, oldalra fordultam és büszkén örömmosolyt küldtem tornatanárom felé a lelátó padjára. Ráncjátékkal, furcsamód megpiszkálta cseszton bigyóját... Ez rosszat sejtetett…és akkor csapott meg a mellettem elhaladók szele…summ, summ, su, summ, summ. Igen én ott álltam győztesen feltartott karral, a többiek futottak tovább. Nem tudtam, hogy két kört kell futnom. Erről engem igazán nem tájékoztatott senki.

A tornatanárom mellé ültem a padra. Távolságot tartva és mind eközben zihálva, kimerülten... Soha többé nem vitt versenyre.

A kegyelemdöfés egy év múlva következett. Otthon, az iskolaudvaron, a kosárlabdapályán. Talán az események véletlenszerű alakulása, talán maga a sors személyesen … sosem fogom megtudni. Gyuszi bácsi kezében a kosárlabdával rám mutatott, hogy feldobáshoz be a körbe ... Odaálltam és vártam, hogy az ellenfél is álljon a körbe … Egy közel kétszer olyan magas, gigantizmusban (hormontúltengés) szenvedő ellenfelet pillantottam meg alulról. A feje egészen kicsinek tűnt ebből a távolságból. Fütty, majd Gy. Bácsi feldobta a labdát. Nos, ez oly mód változtatta meg a sportszerűségemet, hogy bekönyököltem Gullivernek a hasába és megszereztem a labdát, amire egyébként esélytelen voltam olyan mélyen, alulról.

Annyira megörültem sikeremnek, hogy felbuzdulva, le sem passzoltam labdám senkinek. Megszállt valami, amit csak a gepárddal rokon élsportolók tudnak. Éreztem, hogy most eljött a bizonyítás esélye. Most nem adom ki a kezemből az esélyt. Most megmutatom a tornatanáromnak, hogy mire képes vérvonalam szupermen leszármazottjaként…és átküzdve minden ember akadályon magam, lepattogtattam a labdát egészen a kosárig ahol bepattintottam egy Magic Jonson féle ziccert.

A pályán, Gulliver kivételével, aki feküdt összegörnyedve, mindenki mozdulatlanul állt és bámult.

Gyuszi bácsira néztem a pálya oldalvonalán. A csoda bekövetkezett. Lekapta fejéről a csesztont, földhöz vágta, majd többször rá ugrott. Addig senki nem látta Gyuszi bácsit cseszton nélkül. Néhány szál haja lobogott le, fel. A sapka egyértelműen én voltam. Nekem senki nem mondta, hogy merre játszunk. Dobtam magunknak egy kosarat...

Sok év múlva Nagykátán beléptem a gimnázium aulájába. Az illat, a büfé, a kopott lépcsők, ismeretlen arcok. Új idők. Mégis a tornaterem felöl ismerős füttyszót hallottam. Tudtam, hogy Gyuszi bácsi az. Rám nézett és homlokbarázdái, melyek az évek során még mélyebbek lettek, barátságossá simultak. Cseszton sapkáján megpiszkálta a bigyót és odalépett hozzám. Olyan közel, amilyen közel még soha.

- Fiam… Te és a veled egy húron pendülők voltak a legelvetemültebb diákjai ennek a gimnáziumnak, de ha rátok gondolok, mosollyal alszom el…

Pihenj Gyuszi bácsi.

Az igazsághazudozó (részlet 5.)

A Vranceaban volt az epicentruma annak a nagy földrengésnek, melynek agresszív hatására megdőlt Bukarest. Én Sepsiszentgyörgyön, mit tudom én hány évesen, de kicsin, arra ébredtem koporsó jellegű szobámban, hogy nem álmodom. Szobám az ágyból, belőlem és cseppet sem jelentéktelen méretű óriáskoncert zongorámból állt. Zongorám, igazán nem önszántából, három hatalmas kerekes lába féktelen segítségével, nem halkan és nem lassan, nagyon elindult felém. Az ágy és köztem a különbség az volt, hogy én féltem. Ösztöneim olyan palacsintává formáztak rémült testemet, ami fizikai lehetetlenség, de praktikus ha az embert egy zongora üldözi.

Nos, a zongora úgy korcsolyázott fölém, hogy kiálló ívével a falnál tovább nem, de annak, forte fortissimo nekivágódott. E falig gurulásának idejét én közben azzal töltöttem, hogy végig simogattam arcommal a zongora alját, minek következtében nem maradt.

E baleset után anyám tekintetéből kétségtelenül zavart, és bánatot olvastam ki, ha rám nézett. Próbáltam rávenni, hogy ne törődjön azzal, hogy nincs arcom, és ne kínozza sem magát, sem a zongorát, sem engem a történtekért. Majd lesz arcom és addig használja a fantáziáját és képzelje oda. És jobb lenne, ha az ezen aggódást teljesen rám bízná.

Itt megemlítem, tükörbe nézve nekem sem volt könnyű feldolgozni a visszatekintő hatást. Látok, ezzel szemben, nincs, amivel pislogtassak. Elöl ahol eddig volt hajam, ott nincs. Hiányzik a száj a fogaimról. Nem nevetek egyáltalán, csak úgy tűnik. A hiányzó bőrrel az arcom a zongora alján sírt.

A baleset után nem csak én, de a zongora is, továbbá a fal is javításra szorult. Sok időt töltöttem e szobában, míg visszanőtt az arcom. Gyógyulásom idejének jelentősebb részét zongorázással töltöttem.

Az ágy úszta meg a legjobban. Rá sem haragszom, meg a földrengésre sem. Pedig arcomba tolta a zongorát.

Jó, hogy túléltük, meg a halak is. Kiborult az akvárium az anyám szobájában, amitől kiborult

anyám is. Mindig is ragaszkodott a kiborulásokhoz. Sokfelé fickándoztak szegénykék a parketton. Oly gondoskodóan mentette őket, mintha mindig is hivatásszerűen vízi mentőként állt volna lények szolgálatába, természeti katasztrófák bekövetkeztekor. Sikerült őket idejében összegyűjteni. Igaz, hogy ezt egy felborulatlan kanna teába, ami egyébként nem életterük, de nem volt benne cukor és nem volt forró. A rengések piano pianissimo kimaradtak. Anyucim arcom helyébe nézett és praktikusan beleköpött egy guppit a teába.

VISSZA A FŐOLDALRA

#IGAZSÁGHAZUDOZÓ