Szegő Lindi: Proliblues
Rendhagyó mese egy 21. században élő háromgenerációs családról, akik egy kocsiban kuporognak az Élet nevű hullámvasúton. Mit szeretnél? Vígjátékot? Drámát? Romantikát?
.................................................................
Megkaphatod, ha elolvasod, és együtt élsz velük, míg tart a történet.
........................................................
Egyszerű prolibluest tartasz a kezedben. Megtudhatod, hogy milyen egyszerre mindent elveszíteni, és mégis megkapni azt ugyanakkor, amire vágytál. Arról, hogy mindig van kiút, minden nehéz helyzetből, a fontos csupán az, hogy tartsd szárazon a szemed, ha sírnál, fogd meg a kezét annak akit szeretsz, és tárd ki a szíved. A csoda magától bekövetkezik. Ülj fel te is a hullámvasútra. Elférsz mellettük.
-----------------------------------------------------------
Ez a könyv nem csak egy egyszerűen jól megírt történet. Annál sokkal több - ha nem csak a szemed nézi a sorokat, hanem a lelked is. Szépítés és csipkedíszes rózsaszín fed
őlakk nélkül mondja ki azokat a gondolatokat, amik nagyon sokunk fejében megfordulnak - csak nekünk nincs mindig bátorságunk kimondani. Beleállít olyan élethelyzetekbe, amikbe Te is bármikor bekerülhetsz (mert ember vagy, mert nem vagy tökéletes, mert soha semmi nem csak fekete vagy csak fehér), majd kíméletlenül megmutatja a másik oldalt is: hogy egy-egy döntésed, cselekedeted miféle pokol vagy menyország felé indítja el a környezetedet,- és képes vagy-e vállalni a felelősséget ezért. A női szemszögből íródott történet nem kizárólag nőknek szól - sőt! A Proliblues-on keresztül az erősebb nem képviselői végre találhatnak néhány értelmezhető betűt a fiktív "Hogyan értsük meg a nőket" című félelmetes, több kötetes, de teljesen üres olvasmányukban.
Szegő Lindi gondolatai tűpontosan összefoglalják hitvallását:
"...az élet egy rohadt pillangóhatás, mert ha én akkor oda nem megyek, akkor ő nincs ott, és ha nincs meg a kellő szimpátia közte és köztem, akkor…… és itt évek hosszú sorát kellene, hogy elmeséljem, de nem teszem, szóval akkor most nem lennék ott, nem álldogálnék azon a lépcsőfokon, ahol éppen vagyok. Mert azért kellenek emberek, akik hisznek benned, és lehet köztetek akár hónapokig tartó mosolyszünet, akkor se változik a tevékenységeddel kapcsolatban a véleményük.
Az Élet jól intézi az időzítést. Pontosan tudja, hogy miért, és mikor rak téged oda, ahova kell, hogy azokkal az emberekkel találkozhass, akiknek vagy te változtatod meg az életét, vagy fordítva.
Az írással is így van ez. Ha megszületik a fejedben valami, éppen csak csíra állapotban van, biztos lehetsz benne, ha nyitott szemmel jársz, és hagyod, hogy a véletlen dolgozzon, eléd fog sodorni olyan embereket, akik valamiféle módon kapcsolódnak a te írnivalódhoz.
Olykor tényleg megdöbbenek azon, hogy miféle játékot játszik velem az élet, és most már igazán kíváncsi vagyok, hogy merre akar taszigálni, mit akar tőlem. Mert meggyőződésem, hogy bár nincs elrendelve a sorsunk, megírva, és magunk alakíthatjuk, de van valami nagy játékos, aki elénk tolja azokat a személyeket, akikre szükségünk lehet. Legyen az barát, vagy ellenség.
Egészen egyszerűen, csak az ajtót nyitva kell hagyni. Beengedni az arra járókat, aztán nyilván, ha nem megfelelő a számunkra, (milyen önzően hangzik ez ugye?) hamar kívül rakjuk, a számunkra fontosak, és értékesek házon belül maradhatnak.
Amíg az ember seggén rajta a tojáshéj, addig beenged bárkit, és még a rosszakat is igyekszik bent marasztalni. Holott, kínlódik tőlük, aztán idővel, mikor már sok sebet összeszedett, és akár évek is eltelnek, udvariasan kitárja az ajtót, és kimutat: − Menj isten hírével, és hagyj engem békén.
Vannak olyan találkozások, amelyek olykor nem akkor érnek be, amikor az ember összefut a másikkal. Évek kellenek, mire közel kerülhetünk egymáshoz, és akár szellemileg, és lélekben is végre egyívásúak leszünk, és megtaláljuk egymásban azt, amitől működik az összhang.
Ez a késleltetett időzítés, ami éppen olyan szívet melengető tud lenni, a kezdeti zűrzavar után, hogy annyit vagyunk képesek (akár korunknál, akár tapasztalatunknál fogva) adni egymásnak, mint az előző években sosem. Addig a sors gondoskodik arról, hogy a felületes viszony megmaradjon.
Fontos pillanatai ezek az életnek, és azt gondolom, hogy egy alkotó ember kétszer olyan jól tartsa nyitva a szemét, és szívja be ezeket az embereket, és helyzeteket, mert irtózatos nagy inspirációt adnak. Olyan kezdő lökést, amitől az ember képes lemászni a lelke legmélyére, és kipakolni azt, ami odalent van, a piaci asztalra úgy, hogy nem gondolkodik azon, hogy jól teszi-e, egyszerűen valami belső erő diktálja, meg kell tennie.
Se a találkozásokra, se az időzítésre nem vagyunk befolyással, azt hiszem. De pont ez a szép ebben az életnek nevezett kalandban, hogy sosem tudhatod mikor, kit sodor eléd, és miért éppen akkor.
Élvezem, és fájom ennek a két dolognak a szépségét."
"Vannak pillanatok, amelyektől elszorul az ember torka. Nem tartanak ezek a pillanatok sokáig, nem is dolguk állandó boldogságot hozni az életünkbe, egyszerűen csak annyi a feladatuk, hogy a fejünkben fotó készüljön, és elraktározódjon mindörökre, ha nehézségekbe ütközünk, vagy feladni készülünk valamit, eszünkbe jussanak, és erőt adjanak a továbblépéshez, lendületbe hozzák halódni készülő lelkünket, feltolják a potmétert az energiaadagolónkon, megtöltve az ereinket, a sejtjeinket vérrel, amitől képesek vagyunk tovább lépni." (Proliblues)
A könyvet ide kattintva tudod megrendelni.
